Ősz, morózus alak álldogál a gondola orrában. Számtalanszor evezett már át a folyón különösebbnél különösebb utasokat szállítva. Egy fiatal fiú most az egyetlen utasa, alig tizennyolc éves. Lábánál viharvert vitorlavászon zsák hever, szemében ifjonti, elszánt láng lobban. Dacosan előreszegezi állát, a hűvös, párás szél nem simítja, inkább végigszántja serkenő bajuszát. Egy ideig szótlanul szelik a habokat, a ködöt derengő, egyelőre erőtlen napfény próbálja áttörni. Kisvártatva a fiú megszólal:

- Ismerős odaát, bátyám?

Az evezős hangja ércesen szólal, de cseppet sem távolságtartó:

- Már csaknem egy emberöltő óta járok egyik révből a másikba. Hová tart az ifiúr?

A fiú kicsit elmereng, tekintete a távolba réved, majd határozottan folytatja:

- Távolrév felé, talán pár nap és odaérek. Muskétások jártak a falumban, toborzót hoztak a főtérre. – És előkerül egy papiros, nyilván a nevezett főtérről szakították le. A Királyi Gárda hirdetményébe kap a korareggeli szellő. Az öreg elmosolyodik sárguló bajusza alatt, most az ő pillantása kalandozik el a kirajzolódó szárazföld felé. Amennyire innen látni, minden csendes, nyugodt, kihalt, csupán egy-egy halászbárka siklik ki az öbölből.

 Az öregember képzelete azonban lassan benépesíti a nyugodt partokat. Évtizedekkel evezős pályafutása előtt jár lélekben, hogy mennyi is pontosan, maga sem tudja, mit számít egy vén evezősnél, hogy hány tavasz virradt már rá… Fiatal siheder volt akkor, nincstelen senki. A falu határában csaták dúltak, egy kisebb szörnysereg portyázott minden éjjel. A gárdisták hamar életet loptak a faluba, a mulatókba és a harctérre egyaránt, a démonfattyak, ahogy a falubeliek nevezték a különös teremtményeket, egyre ritkábban ütöttek rajta a falu kunyhóin, ám a tengerparton minden éjjel ádáz csata dúlt heteken át. Nem tudni honnan, de egyre többen és többen jöttek. A katonák, kik messziről érkeztek, sikerrel vertek vissza szinte minden ostromot… leszámítva egyet. A suhanc a parton botorkált, olybá tűnt, ezúttal vérbe fojtotta egymást a két csapat… talán talál valamit a hulláknál, egy megfakult ikont, egy medált, bármit, amit pénzzé tehet. Egy nagydarab katona zsebeit kutatta éppen, tekintete a Királyi Gárda címerére vetült, amikor szeme sarkából mozgásra lett figyelmes. Lelapult a holttest mellé, szíve az izgalomtól alig dobbant. A bokrok közül, iszamos, embermagasságú, amorf lény bukkant elő, mögötte két másik, kissé alacsonyabb kivitelben. Egyikük, ahogy előkerült, úgy bukik is fel, hátából egy kardcsonk áll ki, nagyot puffanva terül el a véráztatta fövenyen. A szörnyek mögül, a fák közül egy fiatal katona sziluettje tűnik fel, mindkét kezében egy kisebb karddal a lények közé ront… A suhanc, ott lapulva követni sem tudja a mozdulatokat, a fiú gyakorlott vágásokkal végez a két teremtménnyel. Most már valóban csend van, a vérszagot tompítja a közeledő hajnal friss fuvallata, a holtakra dértakaró borul.

A gárdista fáradtan rogy le a partra, tekintete a horizontot fürkészi. A siheder nem érti, mit bámul ez ott magában, ő bizony szalad mindjárt, veszi fel a nyúlcipőt. Azt hiszi, érte jönnek tán… vagy egymaga veri vissza az ellent? Nemcsak a nap első sugarai érkeznek ezen a reggelen, egy kisebb hajó közeledik, vitorláján ugyanaz a címer, mint amit az evezős a halott katonákon látott.

A faluban és környékén három nap múlva már egyetlen pokolfajzat sem garázdálkodott, minden visszatért a régi kerékvágásba, egy-egy boszorkánypör kelthette ezek után a legnagyobb feltűnést… ez azonban minden faluban megszokott dolog. A Királyi Gárda csapatai vitorlát bontottak, a falusiak több hordót csapra vertek… másra már nem emlékszik… valamikor evezős lett. Ezt leszámítva életében más különösebb nem esett.

Az öreg láthatóan elbambult, a fiú a papírt tanulmányozza. Kikötnek. A fiú udvariasan elköszön, az öreg mosolyog, szemével kíséri az ifjút, míg azt el nem nyeli a kisváros forgata. Lám, most ő hozta az erősítést a Gárdának... az ő hajójával jött... most már ő is tett valamit, ami igazán fontos...